Kistestvér szemmel tart

Miután félig-meddig le lettem leplezve (illetve én magam is besegítettem picit, ugyebár), úgy érzem, még egy kicsit kibontakoznék, és akkor most el is mesélem gyorsan, tesvérem Végeláthatatlan szóáradatára reagálva, hogyan is lettem én Sisterling (erről a végeláthatatlan szóáradatról valahogy a “kedvelátos zümmögény” jut eszembe, vajon miért?). Sajnos a hozzászólásokban megadatott lehetőségről lemaradtam, mert a glúpüj rokon most bezzeg villámsebesen dobálta fel az újabbnál újabb bejegyzéseket, én meg, mire kapcsolhattam volna (és bejöttem volna dolgozni az internet elé), már csak a lerágott csonton tudtam volna cuppantani még egyet, valószínűleg vajmi kevés visszhanggal.

Másik okom is van ám: életjelet kívánok adni magamról addig is, míg kéknadrágos, kantárral és cigizsebbel felszerelt emberek meg nem látogatnak a napokban hátuk mögött húzva az én internetkábelemet az albérletembe. Ez már csak pár nap (szerintük), tehát hamarosan szaporodni fognak itt is a postok, bár a koncepció még mindig várat magára…

Addig is lássuk a nevem:

Sisterling. Itt már, kérem, több szál is fut, a legelső alkalom, mikor ezt a nevet használtam, akkor volt, miután életem első Szloncsevszki-könyvét elolvastam. (Mit elolvastam! Sokkal intimebb viszonyba kerültem a könyvvel, mintsem egy egyszerű elolvasás adhat, éppen eme intimitás miatt érzem úgy azonban, hogy erről többet inkább nem mondanék el.) Kicsit ideges lettem egyébként a könyvtől, és kellő bátorítás után elhatároztam, hogy írok már a hard sci-fi jeles képviselőjének egy e-mailt, hogy megkérdezzem: most akkor hogy is működik az a sok nano-izé? Mert az rendben, hogy rámkúszik egy egész nanofürdőszoba, meg lefolyik a fejemen a nanoruha, biztosan jól néz ki, miközben ez történik, de ugyan mitől? Hogy működnek a nanorobotok? Mi az, hogy egy bolygón, ahol a légköri viharok miatt egy darab rádió nem használható, a legválságosabb pillanatban mégis az egyik “csodával határos módon még mindig működött”? Miért nincs ez elmagyarázva a könyvben tudományosan, ahogy az egy jó sci-fihez illik? Két sör után már azt is meg akartam kérdezni, miért csak három dolgot csinálnak a szereplők, ha érzelmeket akarnak kifejezni? A karakterek, úgy tűnt, csak homlokot ráncolnak, sóhajtanak és néha az arcuk is elborul.

Szóval összeszedtem a bátorságomat és kreáltam is egyből magamnak egy email-címet, ami azért nem túl árulkodó. Szerencsémre éppen akkor tört ki a gmail-láz, úgyhogy kaptam az alkalmon, és létrehoztam a nano.sister címet (eredetileg nanogirl lett volna, de az már foglalt volt, fene, fene). Megjelenítendő nevem viszont Sisterling lett a könyvben szereplő “testvérkék” után, ezzel a khmm, kvázientitással vontam volna kérdőre Szloncsevszki nénit.

Időközben hozzám került A Door Into Ocean is, és miután ezt a könyvet is “lelegeltem” (ahogy idesanyám mondja), érdekes dolog történt: nem csak hogy megszerettem ezeket a pici, karikaforma lényeket (a Brain Plague végén már velük és értük izgultam), de felfedeztem, hogy valamilyen furcsa okból kifolyólag egészen érdekes lehet egy jellemábrázolás nélküli könyv is, ha megtaláljuk a titkot: Sloncsevszki néni vélhetően sokkal-sokkal jobban szereti a munkáját, mint az embereket. Lényeg a lényeg, hagyom most már békén Szloncsevszkit (állítólag úgyse válaszol, ha írnak neki), kifejezetten kíváncsi vagyok a többi könyvére is (bár időrendben jobb lett volna azokat megismerni), és immár büszkén viselem a Sisterling nevet.

De! Itt még nincs vége a történetnek, bár most már tényleg igyekszem rövidre fogni. A Sisterling azért is nagyon találó, mert időközben lett nekem egy kőkemény blogger bátyám, akinek én, ugye, a kistestvérkéje vagyok! Ehhez a névhez pedig milyen frappánsan kapcsolódik a kinézetében orwelli egyszerűséggel megáldott blogom, ami így egy igazán snájdig, beszédes címet kaphatott. És minthogy most is éppen arra reflektálok, amit a bátyám írt nem is olyan régen, hát senki ne feledje (ő meg aztán pláne):

Kistestvér szemmel tart! 

Hát ez hihetetlen!

Éppen erősen dolgoztam a melóhelyemen, és nem átallottam közben internetet böngészni. Találtam is egy barkochba-oldalt (www.20q.net), ahol mesterséges intelligencia ellen kell játszani. Hát engem úgy felbosszantott ez az állítólag nagyon okos program, hogy bemásolom, mit írt ki nekem, miután nem tudta kitalálni, mire is gondolok:

Te nyertél!

Arra gondoltál ablak.
Fénylik? Azt mondtad, hogy Igen, Azt mondom, hogy Nem.
Tudsz rajta sétálni? Azt mondtad, hogy Igen, Azt mondom, hogy Nem.
Szintetikus anyagból van? Azt mondtad, hogy Igen, Azt mondom, hogy Nem.
Fémből van? Azt mondtad, hogy Néha, Azt mondom, hogy Nem.
Tud úszni a vízen? Azt mondtad, hogy Talán, Azt mondom, hogy Nem.
Műanyagból van? Azt mondtad, hogy Néha, Azt mondom, hogy Nem.
Hordható? Azt mondtad, hogy Igen, Azt mondom, hogy Nem.
Kemény héja van? Azt mondtad, hogy Lényegtelen, Azt mondom, hogy Valószínűleg.
Ellentmondás észlelése
A játék véleményei annak sajátjai és a játékkal játszó emberek által megadott adatokon alapulnak. Nem számít, ha a válaszaink ellentmondóak, mivel idõvel a játék meg fogja változtatni válaszait, hogy tükrözzék az általános tudást. Ha úgy érzed, hogy a játék hibás, akkor a hiba kijavításának egyetlen módja egy új játék indítása.
Noshát, toll a program fülébe. Mert az ablak igenis fénylik (direkt úgy kérdezte, magától-e vagy csak más fényétől, de ezt itt nem vallja be, de nem ám!), igenis lehet rajta sétálni, igenis lehet fémből meg szintetikus anyagból is, és különben is azt nyomtam, hogy NEM hordható. Ez a program nem is okos.

Hanem sportszerűtlen. Mennyire égbekiáltóan emberi tulajdonság ez!

Data sokat tanulhatna tőle.

Üdvözlöm az olvasót!

Gyors update: Még nem indult el igazából a blogom, de mivel már az “aktív” kategóriába van sorolva a főoldalon, gondoltam, idepöttyentek már valamit, hogy ne hazudtoljam meg az oldal készítőit.

Mellesleg nem tetszik nekem ez a betűtípus, de azt hiszem, kifogtam az egyetlen olyan sminket, ahol nem tudok ezen a bosszantó kis apróságon változtatni.

Sebaj.